Íróasztalkultúra (Hamvas B. gondolataival)

Ezt a csodálatosat Hamvas Béla írásai között találtam, A babérligetkönyvben. Felismertem benne azt a gondoskodást és szenvedélyt, amit én magam is nagyra értékelek egy alkotó ember asztalán és környezetében. Egyetemi éveim alatt a kollégiumban (MOME), még a régiben, nem ebben az újban, imádtam, hogy minden szoba, minden asztal más és más. Egytől egyig beszédes történetek voltak, alkotó emberek személyes és karakteres kisvilágai, aktuális történetei.. Mindegyik egyszerre kész kompozíció és dolgavégezetlen munka.. Nem csak egy szoba, nem csak egy asztal, hanem szinte egy miniszentély. 

Én talán nem vagyok ennyire precíz, mint Hamvas. Vannak folyamatok, amikor ömlik a cucc, folyik a festék, szenes és grafitos a fehér asztal, bármikor eluralkodhat a káosz. Ezután tisztító rendrakás jön mindig, nálam ezek a fent-lent ciklusok váltogatják egymást. A finom papírokról és válogatott eszközökről viszont osztozom a véleményében.. 

"... A mûvész, a költõ, az író asztala más. De amit ilyen helyen láttam, az egy-két kivétellel reménytelen rendetlenség. Azt mondják, hogy bohém. De én tudom, hogy csak barbár. Nem kívánok pedantériát. Ebben a tekintetben az én esetem szélsõség, és korrektségemet senkire se kívánom ráerõszakolni. De, kérem, ezek a ronda tollszárak, ez a pocsék papír, ezek a cafatok szerteszét, a félig eltépett ívek, az olcsó ceruza, a rozsdás olló, nem eredményezhet mást, mint maszatos mondatokat, rendetlen, kapkodó gondolkozást. A figyelmetlenség itt fantáziátlanság és a meghittség hiánya és az írás kultuszának nem ismerete. Az íróasztal nagy misztérium oltára. Írni annyi, mint emberfölötti kapcsolatba lépni a Logosszal. A Logosz pedig a Teremtõ Szó. Mocskos ruhában járó papot megvetünk, s azt, aki reggel az oltárról nem törli le a port, elcsapjuk. De ugyanakkor feltépett levélpapírra írjuk gondolatainkat és újságpapír alól kotorjuk elõ a fontos jegyzetet? Vegyék tudomásul, hogy akinek asztalán hírlapot találok, abban bizalmam végleg megingott. A sajtónak a Logosz oltárán semmi keresnivalója nincs. Ezt komolyan mondom. Mikor annyi nemes papírt gyártanak! A halványsárga, bordás, félvastag merített papír a gyengém. De a kékesfehérnek se tudtam soha ellenállni s így felváltva kell használnom. A fontos, hogy famentes legyen. A vízjelekre különösen ügyelni kell. Ez a papírnak különös szépséget ad. Hogy milyen formára vágassák? A kérdés nagyon nehéz. A kvart, szerintem a tökéletes forma oly mûvek számára, melyek már készek. Írni nem szívesen írok ilyen alakra. Próbálkoztam már legalább harmincféle alakkal, de nem tudtam megállapodni egyiknél sem. Sõt bizonyos tekintetben szeretem a változatosságot. Helyesnek azt tartom, ha színes fedõlapokban nyolc-tíz féle papírfajta nyolc-tíz féle nagyságban ott áll szép rendben az asztalon, vagy a fiókban. Még látványnak is szép. A ceruza puha legyen, vagy kemény? Mindenkinek ízlésére bízom, de azt kikötöm, hogy a gyártmány csak elsõrangú lehet. A Kohinoor, a Castell, vagy a Stádler ceruzákat találtam a legjobbaknak, és ezeket igazán tudom ajánlani. Egészen puha tintaceruzával szeretek írni, de ez nem szabály. Írhat, bárki, feketével is. Csak a hegyezésre kell ügyelnie. A figyelmetlen hegyezés kegyetlenség. A toll az írás második nagy fejezete. Nemes papírra nemes tollal kell írni. Hosszú tapasztalat alapján a birminghami Hughes-gyár készítményeit ajánlhatom, fõként a gömbhegyûeket. Azt hiszem, ezek a világ legjobb tollai. Rézbõl és acélból készült, két fajta van, én inkább a rezet kedvelem, de szívesen írok az acéllal is, mert puha, símán fut és egyenletes. A tintafajták közül a legjobbak az igen finom töltõtoll tinták. A kéken maradók és az ibolyák, úgy vettem észre, a legfinomabbak. A hivatalos feketedõ kék tintát mellõzni kell, mert közönséges és durva. Van, aki panaszkodik, hogy írótollba a töltõtoll tinta híg. Ezt az észrevételt magam is megtettem. És ha utazom, tintaceruzából készített ibolyaszínû tintát használok, néha otthon is, mert évek óta bevált, ha kellõ sûrûségûre tudom oldani. A magam részérõl elmondhatom, hogy szeretem a színes ceruzákat. Kedvelem, ha az asztalon sok az átlátszó és csillogó üvegtárgy, tál, ceruzatartó, tintatartó, nehezék, kocka. Legyen kéznél radirgumi, olló, papírvágó kés, akárcsak a fiókban. Ez a kultúrához tartozik. Ragasztóról sem szabad megfeledkezni. Az asztalon legyen öt-hat tollszár, mindegyikben másféle toll. Ez önkéntelenül alakult bennem ki, hogy jelezze: az írás minden alkalommal külsõségekben is teljesen új feladat elé állít. Más tollszár, más toll, más papír. A megszokás ellen tiltakozom. S eddig elmondhatom, hogy semmiféle szokást nem vettem fel, se jót, se rosszat. Csak egyhez ragaszkodom: az ízléshez és a színvonalhoz. Asztalomon semmiféle elhanyagolást nem tûrök. Miért legyen rendetlenebb, mint az ágyam, holott csaknem ugyanannyi idõt töltök vele, s ugyanolyan jelentékenyet. Az asztalon kell legyen valami, ami fölösleges. Ami csak vonzó és kedves, de nincs értelme, hogy ott van, s ezért, ha az ember látja, megpihen. Korsó? Fénykép? Virág? Emlék? Szobor? Nem szólok bele. Magánügy, mint az egész íróasztal. Mint a nõ toalettasztala, mellyel rokonságot tart, mert kapcsolatban áll a halhatatlansággal. ..."